Gyorsan szeretnél értesülni a Sugópart híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
A bontás elején, Batthyány utca május 22-én.
Azok, akik tisztában vannak Baja kereskedelmi múltjával, valószínűleg elszoruló szívvel vették tudomásul, hogy egy újabb hombár tűnik el. Sokaknak viszont csak egy romos épületet jelentett, amely jó ideje árválkodott a belvárosban egyre rosszabb és rosszabb állapotban. Főként az ő kedvükért kutattunk a bajai és környéki hombárokról, segítségünkre a Türr István Múzeum volt.
Nem meglepő, hogy számos, a város történetéről szóló feljegyzésben, beszámolóban találunk cikkelyeket a hombábokról vagy hambárokról, ahogyan néhány helyütt nevezték őket. A szövegek szinte kivétel nélkül a gabonakereskedelem fontosságát emelik ki, hiszen Baja ennek köszönhetően fejlődött virágzó várossá.
Szathmári Károly 19. század végi művében egyenesen arról ír, hogy a város megépülésekor is a gabonakereskedelem volt a fő szempont. „A 2400 háznak majd mindegyike egyszersmind magtár…” (Szathmári Károly: Baja szerepe Magyarország kereskedésében. Ráth Mór Könyvkereskedése, Pest, 1864.) Ebben az időszakban Baja az egyik legfontosabb magyarországi piacnak számított, óriási mennyiségű termény ment át a városon. Szathmári az 1856-os számokra támaszkodik, ezek az adatsorok a raktárokból hajókon elszállított gabonát egymillió mérőn felülire becsülik. Egy korabeli német röpirat viszont 1,5 millióról is beszél.
Május 22.
Baja volt a központ
A történeti dokumentumok olvasásakor egyértelművé válik a város tranzit jellege: a környékről ide érkező gabonát a későbbiekben elszállították, a történelem alakulása során különböző helyekre. Az 1800-as évek közepén az elsőrendű felvevő piacok Zombor, Szabadka, a Kunság, Pest, Tolna, Baranya és Eszék voltak, ahonnan aztán továbbosztották a terményt.
Dr. Rapcsányi Jakab nagy monográfiájában azt írja, hogy 1857-ben mintegy 800 ember foglalkozott kereskedéssel Baján, ebből legtöbben borral, fával, fűszerrel, gabonával és vendéglátással. A kereskedelem piacnapokon (már akkor is szerdán és szombaton), az évi négy országos vásáron és a Dunán folyt.
(Dr. Rapcsányi Jakab: Magyar Városok Monográfiája – Baja és Bács-Bodrog vármegye községei, Budapest, 1934., 319-322. o.)
Június 4-i bontási állapot.
Heltai Rezső későbbi visszaemlékezéseiből (az első világháború ideje) az derül ki, hogy Baján „…A mezőgazdasági főterményeket, a gabonát és a bort is a magánkereskedők vásárolták fel. A betakarítás idején a vidéki szekerek hosszú sora hozta be a városba a környéki községek gabonaféléit, szemes terményeit, amit a kereskedők hombárjaikban, pincéikben tároltak várva a tavaszi áremelkedést, amikor bizonyos haszon mellett ők is eladták. Ilyen hombárok álltak a Berényi Dániel, a Kölcsey Ferenc, a Batthyány Lajos, a Szarvas Gábor, a Rókus és a Damjanich János utcában.” (Heltai Rezső: Visszaemlékezések Baja Városára az 1. világháború előtti és a háború kitörésének idejéből)
Dr. Kerekes György az 1930-as években írt „Baja régi kereskedelmének pusztuló emlékei”-ről. A Bajai Állami Női és Fiú Felső Kereskedelmi Iskola akkori igazgatója hambárnak nevezi a gabona tárolására alkalmas építményeket és a vízimolnárokkal összefüggésben értekezik róluk: „a bajai gabonakereskedők az idehozott terményeket összevásárolták és az erre a célra épült külön házrészekben, raktárakban halmozták fel. Ezeket hívták hambároknak, amelyek feltűnő nagy számmal láthatók mindenfelé, különösen a Duna-csatornára, a Sugovicára nyíló utcákban, de beljebb is.
A hombár eltűnt. Június 11-i állapot.
Hogy néztek ki ezek a hombárok vagy hambárok?
A Bajai Honpolgár 2008-ban kétrészes anyagban foglalkozott a témával. A szerző Dr. Nebojszki László felkereste Hercegszántót és Dávodot is, hogy megtekintse a még fellelhető építményeket. Tudni kell, hogy kezdetben ezek a hombárok még gúzsból készültek és vontatásra alkalmasak voltak, általában 7-8 ló vontatta őket egyik helyről a másikra. Dr. Nebojszki László Jankó János feljegyzésére hivatkozik. Jankó írta 1896-ban az első olyan néprajzi művet, melyben már szó esik a szántalpas hombárokról. A leírás szerint magas szántalpra helyezett, nádfedeles kis bódék voltak, melyeknek vagy gúzsból font vagy deszkafalaik voltak. A 19. század végétől készült hombárok falai már erős deszkák és megjelent a cserépfedés is. A 20. század elején a megnövekedett gabonatermelés miatt a szántalpas hombárok helyett nagyobb tárolóépületekre volt szükség, egyre kevésbé volt fontos a mozgathatóság. (Dr. Nebojszki László: Eltűnő értékeink, a hombárok. In: Bajai Honpolgár, XIX. évfolyam 1. szám, 2008 január.)
Forrás: Bácskai János György: Baja földrajza, Baja, 1934.
Így alakult ki szép lassan az a forma, mely a Batthyány utcában is fellelhető volt, és amiről Kerekes György így ír: „tágas, emeletes magasságú, belül a különféle termények részére rekeszekre osztott épületek, egy vagy két sor kisebb-nagyobb szellőztető ablaknyílásokkal és pedig a könnyebb raktározás végett nem bent az udvaron, hanem az utcai fronton”.
A hanyatlás évei
A történelmi háttérhez ugyancsak hozzátartozik, hogy az első világháborút követő „ szerb megszállás ideje alatt a kereskedelem jelentősen beszűkült Baján, egyedüliként Szerbia és Olaszország felé szállíthattunk. A trianoni békeszerződés következtében Bács-Bodrog vármegye elveszítette területének 80 %-át. 1921 után aztán egy újabb fejezet kezdődik. Baja megyeszékhely lesz, hozzácsatolják Bajaszentistvánt, ez némileg fellendíti a gazdaságot. De a világgazdasági válság szele eléri a várost is, bezár a Hengermalom, a posztógyár is szünetelteti működését. Az 1930-as évek elejére az exportunk minimálisra süllyedt”. (Rapcsányi, uo.)
A második világháborút követő mezőgazdasági átalakítások után végleg leáldozott a hombároknak, „a paraszti háztartásokba már nem került annyi gabona, amennyi a tárolókat megtöltötte, ezért sok helyütt lebontották vagy átalakították őket”. (Dr. Nebojszki László, uo.)
Mára egy-két kivétellel csak a hombárok emlékei maradtak meg, illetve azok az építmények, amelyeknek tulajdonosai fontosnak tartják megőrizni őket az utókornak. A történelmi háttért még hosszan lehetne fejtegetni, a szűkös keretek miatt azonban írásunkat a Grauaug utcában még álló épület képeivel zárjuk:
