Gyorsan szeretnél értesülni a Sugópart híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Ha már matematikusról van szó, meséljenek a számok! „Az Obádovics”-ként emlegetett matematikakönyv a huszadik kiadásnál tart, a megjelenése óta eltelt hatvanegy év során hatszázezer példány fogyott el belőle. A kilencvenéves szerző hatvannégy éve házas, három lánya, tizenhárom unokája és tizennégy dédunokája van. Matematikai és számítástechnika könyvei mellett három erotikus regénnyel, egy verses kötettel valamint egy önéletrajzzal büszkélkedhet. És egy csodálatos, fordulatos életúttal. – Nők lapja riportja a bajai származású matematikussal

Fotó: Szász Marcell

Balatonszárszón széles mosollyal, kedvesen fogad bennünket az Obádovics házaspár. Fotós kollégámmal irigykedve nézünk körül a takaros kertben; a falevelek mind egy szálig összeszedve, sehol egy gyom, a sövényt mintha vonalzóval mérték volna ki, a körték szépen sorakoznak az eresz alatti kis asztalon. Az a fajta rend ez, ami nem korlátoz, hanem megnyugtat; az ember legszívesebben leülne a hintaszékbe, és szunyókálna kicsit.

MEGBUKIK, MINT A VÖDÖR

Obádovics J. Gyula 1927-ben született Baján, akkoriban a város háromnyelvű volt: a magyar, sváb, bunyevác gyerekek együtt játszottak az utcán, eltanulták egy más szavait, tökéletesen értették egymás anyanyelvét. A kis Gyula apukája letette a kőműves vizsgát, de ahhoz, hogy az oklevelet is megkapja, magyarosítania kellett volna a bunyevác vezetéknevet. Ő erre nem volt hajlandó, azt mondta, ha az első világháborúban Obádovicsként meg lehetett halni Oroszországban harcolva, akkor talán kőművesmester is lehet valaki. Így maradtak ők azon a néven, amit körülbelül ötszáz évvel ezelőtt hoztak magukkal Dalmáciából.

– A polgári után én nem is akartam továbbtanulni – mesél a gyerekkoráról a professzor. – A bátyám már dolgozott, én is besegítettem, pénzt is kerestünk egy kicsit, és szerettem a mezőgazdasági munkát. Apám azt mondta, az a tizenkét hold föld nem tartja majd el mindannyiunkat, álljak be inkább inasnak. Anyám meg azt mondta, inkább tanuljak. Elmentünk az egyik barátommal a kereskedelmi fiúiskolába, de kirúgtak, mert csak szülőkkel lehetett beiratkozni, az én anyámék meg épp dolgoztak, ezért kellett tizennégy évesen magamnak intézkednem. Megpróbáltuk a főút másik oldalán lévő tanítóképzőt is. Ott egy fekete ruhás, magas férfi bevezetett bennünket egy irodába, leültetett, végig magázva kikérdezett bennünket, majd beírta az indexünk utolsó oldalára, hogy felvételt nyertünk a tanítóképző és líceum első osztályába. Úgy gondoltuk, ahol ilyen rendes ember az igazgató, oda érdemes járni. Igazunk lett, ragyogó tanáraink voltak, kivéve azt, aki a matematikát oktatta. Az első dolgozatban a másodfokú egyenlettel kapcsolatos szöveges feladatokat kellett kidolgozni, de én ránézésre tudtam a megoldást. Ő áthúzta, és az összes többi mellé kérdőjelet rakott, mert én azokat is többségében fejben számoltam ki, és azt hitte, hogy másoltam valakiről. Felálltam nagy bátran, hogy védjem magam, de ő azonnal rám szólt: „Üljön le, megbukik, mint a vödör, küldje be az anyját!” A padtársam felugrott, hogy elmondja, az előző nap én magyaráztam el nekik, miképp kell használni a formulát, de hiába. Félév végén hármas lettem, és ez nagy tragédia volt nekem. Akkorra már rongyosra olvastam Egmont Colerus matematikakönyvét, de nem volt kivel megbeszélnem az engem foglalkoztató részeket. Ezt a tanárt végül áthelyezték, és az új örült, ha valaki másképp közelített egy-egy feladathoz. Onnantól mindig csak jeles voltam, és gyakran segítettem a többieknek, hogy ne bukjanak meg. Ez azért volt jó, mert megtanultam, hogy lehet a másikkal valóban megértetni a matematikát, ahelyett, hogy csak megmutatnám, hogy kell csinálni.

FORRADALMI IFJÚSÁG

A tanítóképző ötéves volt, az utolsó tanévben jött a rendelet, hogy a líceumokban is lehet érettségit tenni. A tizennyolc éves Gyulát a Pázmány Péter Tudományegyetem vonzotta, irodalom szakra akart beiratkozni, ám oda latin és görög érettségi kellett volna, neki pedig nem volt. Végül felajánlották, hogy ha fél év alatt leteszi a különbözeti reálgimnáziumi érettségit matematikából, fizikából és egy nyelvből, akkor felvehet természettudományi tárgyakat. Fél évig rendkívüli hallgató volt, decemberben mindenből levizsgázott. A bölcsészkar nem volt elég ahhoz, hogy középiskolában taníthasson, ezért párhuzamosan el kellett végeznie a tanárképző intézetet is.

– Egy kis táskával érkeztem Budapestre, nem volt sok holmim, ahogy mondtam, az apám nem nagyon támogatta már korábban sem a továbbtanulást. Az egyetemen megláttam egy kis kézzel írt cédulát: „Meg akarjuk alapítani a Petőfi népi kollégiumot, gyertek!” A Gellérthegyen egy fi ú három órán át kérdezgetett, majd amikor kiderült, hogy kőműves az apám, felcsillant a szeme, hogy nagyon jó, akkor fel vagyok véve. Odavezetett egy ajtóhoz, és kinyitotta: ez lesz a szobátok. Hát a Dunára lehetett látni! Viszont hiányzott a fala. Azt mondta, mész, homok, tégla van, húzzátok fel a falat! Az egyetemi évek alatt mindannyian dolgoztunk, mert kellett a pénz. Hol krumplit válogattunk, hol havat takarítottunk, a Duna-korzó minden macskakövét ismerem, olyan sokat lapátoltam ott. Az utolsó évben Baján akartam a gyakorló időt eltölteni, de nem engedélyezték, majd egyszer csak jött a Közlekedés és Postaügyi Minisztérium oktatási osztályától egy hivatalos papír, hogy jelentkezzek náluk. A társaim nevettek rajtam, hogy biztos lógtam a villamoson, és jól meg fognak büntetni. Bementem rövidnadrágban meg egy ingben, erre kérdezték, hol az életrajzom. Mondtam, hogy nálam nincs, hát gyorsan adtak egy papírt, hogy írjam meg. Két hét múlva kineveztek az oktatási osztályra miniszteri előadónak 830 forint alappal. Akkor 460 forint volt egy középiskolai tanár kezdő fizetése. Három technikumot kellett átvennem, átszerveznem, tanárokkal, igazgatókkal tárgyalni, tanmenetet összeállítani, mindezt huszonkét évesen. Amikor Békéscsabáról feljött hozzám egy ötvenéves igazgató fekete ruhában, szinte haptákba vágva magát, és elmondta nekem minden gondjukat, bajukat, akkor én elszégyelltem magam. Rohadt egy érzés volt, amikor ő félve magyarázta, hogy eltűnt a vetítőgépük a felszabadulás alatt, és így az oktatási anyagaik többségét nem tudják használni. Megígértem neki, hogy megoldjuk. Ez nem ment egyszerűen, az osztályvezetőm nem támogatta, mire mondtam, hogy akkor megyek a miniszterhez. Mindenki azt hitte, ki fognak rúgni, de addig-addig ütöttem a vasat, míg meglett a pénz. A háború után jártunk, egy olyan korszakban, amikor úgy éreztük, lesz, ami lesz, mindent megcsinálunk, ki tudja, holnap élünk-e. Ez volt a forradalmi ifjúság időszaka.

…

Obádovics Gyula élettörténetét teljes egészében a 2017/44. Nők Lapja hasábjain olvashatjátok el.

Szöveg: Jónap Rita