Gyorsan szeretnél értesülni a Sugópart híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
A riói paralimpián először mutatkozott be a parakajak sportág, és rögtön magyar érem is született, hiszen a KL1-es kategóriában Suba Róbert a második helyen zárt. A Bajai Vízisport Egyesület 36 éves versenyzője egy ejtőernyős ugrás során bénult meg. A paralimpia után mesélt félelmekről, álmokról, elhivatottságról és életigenlésről.
„Minden szempontból nagy utazás előtt álltunk – kezdte Suba, utalva arra, hogy rendkívüli félelemmel kelt útra Rio de Janeiróba. – Féltem a repüléstől, hiszen ilyen hosszú útra még nem vállalkoztam sosem. Nem tudtam, a szervezetem miként reagál majd, milyen fájdalmaim lesznek, hogy hat rám az egész tortúra, ami szerintem ép embereknek is sok. Eddig egy Moszkva–Budapest út volt a leghosszabb repülésem, most tizenegy óra állt előttem. Fel is duzzadt a lábam, de szerencsére nem olyan vészesen.”
Fotó:Magyar Paraolimpiai Bizottság
A magyar kajakos lába versenyre visszaállt, de így is tartott a fertőzésveszélyektől, attól, hogy milyen lesz a higiénia, ami a parasportolókat még jobban érinti, mint az épeket.
„Féltem a helyi közlekedéstől is, hogy mennyire fog megviselni minket a napi két óra utazás a szállás és a Rodrigo Freitas Lagúna között” – mondta Suba, aki végül remek teljesítménnyel ezüstérmet nyert.
Suba Róbert épen született, rengeteget sportolt, de ernyője egy 1500 méterről történő ejtőernyős ugrás során összegubancolódott, és Kecskemét közelében bezuhant egy tanyába.
„Elszakadt a gerincvelőm, deréktól lefelé lebénultam, de gyakorlatilag már a kórházi ágyon sportolni kezdtem. Korábban is része volt az életemnek a sport. Az iskolában először atletizáltam, majd kézilabdázni kezdtem, be is kerültem a városi csapatba. A napi edzések mellett rendszeresen úsztam, és konditerembe is jártam, hobbiból pedig ejtőernyőztem. Szóval nem volt unalmas az életem.
Munkahelyén később egy létszámleépítés miatt az utcára került, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy ekkor dőlt el, hogy a parakajak felkerül a riói olimpiai programra. „Én pedig úgy éreztem, hogy meg kell ragadnom ezt a lehetőséget. Megtaláltam a boldogságomat. Sportolhatok, van munkám is, nincs miért panaszkodnom, mert valójában úgy tudom élni az életemet, mint korábban.”
Suba szerint abban nincs semmi különleges, hogy az ember a balesetét követően is tartalmasan szeretné élni az életét, az életvitelükhöz azonban hozzáadódnak pluszfeladatok, amelyeken dolgozni kell.
„Az épek esetében fel sem vetődnek olyan problémák, mint nálunk. Hogyan, miként jutunk el az edzésre, megoldható-e a higiénia, hogy fürdünk, hogy használjuk a mellékhelyiséget, és mivel nem érezzük az alsó végtagunkat, hogyan óvjuk meg magunkat a karcolásoktól, sérülésektől, felfekvésektől. Én szerencsés embernek tartom magam, mert elfogadó közegben sportolhatok, az edzőimmel, Csamangó Attilával és Győrfi Tamással való kapcsolatomban nincs jelen a fogyatékosság, ugyanúgy kezelnek, mint annak idején az edzőim, amikor még én is ép sportoló voltam. Természetes, hogy ott vagyok a konditeremben, az uszodában, hogy elvégzem a feladataimat, hogy kőkeményen odateszem magam én is.
„
Nem csak a világversenyeink integráltak, a sportágunkban az ép sportolók teljesen elfogadóak velünk, a felkészülés és a versenyek alatt is szót értünk egymással, nyitottak, érdeklődőek, segítőkészek. És ez is visz tovább bennünket az úton.”
Fogadás a repülőtéren Fotó:MTI
Suba Róbert azt mondja, ott akar lenni a 2020-as tokiói olimpián is, de addig sem ül tétlenül, szeretne aranyérmet nyerni a világbajnokságon.
Írta: Kakas Péter, Origo.hu