Gyorsan szeretnél értesülni a Sugópart híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!
Április 7-én a Váradi András Alapítvány rendezvényén Nahalka István egyetemi oktató, oktatáskutató
tartott előadást Baján a Bérci házban Merre tovább oktatásügy? címmel.
Nahalka István
Elődadásában felállított egy diagnózist a hazai köznevelési rendszer és a felsőoktatás állapotáról. A témaválasztást befolyásolta az egyre kiterjedtebb tanári mozgalom, így fontosnak ítéltük a felszínre került problémák és követelések mögött meghúzódó okokat. A sokat hangoztatott forráskivonás-alulfinanszírozottság és központosítás mellett kiemelte a tanári autonómia hiányát, a pedagógusok és a gyerekek túlterheltségét, ami ráadásul kontraproduktív, hiszen a kor kihívásainak megfelelő képességek kialakításától veszi el az időt és az energiát. Keményen kritizálta a pedagógusok értékelési rendszerét. Az önértékelést fontosnak tartja, de az erre kialakított rendszert bürokratikusnak tekinti, ami ráadásul felesleges munkaterheket és stresszt okoz. Helyette egy tanuló szervezetet vizionált, ahol az egész kollektíva fejelődik, tehát az önfejlesztés és a szervezetfejlesztés volna inkább ennek a célja. Bírálta és ebben a formában értelmetlennek tekintette a pedagógus életpálya modellt is. Kiemelte, hogy a jelenlegi tanári mozgalom követelései között – a kormányzati kommunikációval szemben – egyáltalán nem prioritás a pedagógusok további béremelése, az oktatást segítő munkatársaké; pedagógiai asszisztenseké, iskolai könyvtárosoké viszont igen. Ezzel együtt megjegyezte, hogy az EU tagállamok között leghátul állunk a bérszínvonal tekintetében illetve itthon a diplomás bérek között is rossz a pozíciója a tanári jövedelmeknek.
Kijavításra szoruló probléma az intézményvezetők jogfosztottsága, hiszen jelenleg még munkáltatói jogokkal sem rendelkeznek, de a tankerületek, a tankerületi igazgatós is csak „transzmissziós szíjként” működnek, önállóságuk elhanyagolható, hatásköreik nincsenek. Megjegyezte, hogy a rendkívül elaprózott magyarországi településszerkezet miatt (3150 önkormányzat van hazánkban) nem célszerű visszatérni a 2012 előtti állapotokhoz, azaz az önkormányzati fenntartáshoz. Elismerte a nagyobb, stabil költségvetésű települések képesek voltak az oktatási intézményeik fenntartására, de a nagy többség erre képtelen volt. Javaslata, hogy egy járási szintű kötelező társuláson alapuló intézmény jöjjön létre az adott igazgatási egységen belül működő iskolák működtetésére munkáltatói jogkörrel, gazdálkodási önállósággal.
Nagyon súlyos problémaként említette a szegregációt és az esélyegyenlőtlenséget. A hazai oktatási rendszer nemhogy csökkentené, hanem egyenesen növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Nem lesz népszerű azzal, amit mondani fog – fogalmazott -, de nemcsak az elit, hanem a középosztály is arra törekszik, hogy elkülönítse gyermekeit, a rossz szociális körülmények között élő, szegény vagy cigány származású gyermekektől, erre a politika és az iskola csak rásegít, azaz a társadalom hozzáállásával is nagyon nagy a baj. A finn modellt többször felhozta jó példaként, ám lehűtötte a várakozásokat az esetleges bevezetésével kapcsolatban, mivel annak kiteljesítéséhez a finneknek három és fél évtized kellett. Kérdésre válaszolva elismerte, hogy a jelenlegi oktatáspolitika a hatalom társadalomképét is tükrözi, amennyiben megjelenik az ideológiai elem az állami oktatási intézményekben is. Ennek a koncepciónak a kidolgozója Hoffmann Rózsa volt. Szintén kérdésre válaszolva kifejtette, hogy a sok esetben a szülő-iskola viszonyok sem optimálisak, mivel gyakori probléma, hogy a gyermek az iskolai keretek között a pedagógusok által közvetített normákat csak addig követik, amíg ki nem lépnek az iskola kapuján, mivel otthon nem kapnak azzal kapcsolatban valamiféle megerősítést. Az iskolának viszont abban van komoly mulasztása, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe, illetve nem épít azokra a jártasságokra, készségekre, amelyeket a gyermek a saját szociokulturális környezetében alakít ki, így az elveszik, nem hasznosul. Azonban központosított rendszer, az uniformizált oktatás, a szabad tankönyvválasztás korlátozása biztosan nem segíti ezeknek az anomáliáknak a felszámolását. Egy hozzászólásban utaltak arra a ciklikus nemzetközi értékvizsgálatra, amelyet utoljára 2009-ben publikáltak és abban Magyarország értékstruktúrája nem a kelet-közép-európai országokéhoz hasonlít, sokkal inkább Moldovához, Ukrajnához, Oroszországhoz. Ennek lényege a zárt gondolkodás, az önérvényesítés hiánya, az alattvalói tudat, az állam szerepének túlértékelése. Ezért is volna nagyon fontos megszabadítani az oktatásügyet a túlzott kötöttségektől és nagyobb teret adni a tanári autonómiának, a felszabadult légkörnek, ahol a gyermek felszabadult és biztonságban foglalhat állást, fogalmazhat meg kritikát, mondhat véleményt, egyszóval gondolkodhat.
