Gyorsan szeretnél értesülni a Sugópart híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk, és like a Facebookon!

Tegnap este a Bácskai Kultúrpalotában életem legkínosabb színházi élményét éltem át – s félreértés ne essék, ez nem a vendégként itt fellépő Pogány Judit (Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja) játékára vonatkozik, hiszen tegnapi előadása, a „Pedig én jó anya voltam” című megrázó, elgondolkodtató monodrámában csodálatos alakítást nyújtott. A kínos incidens a nézőtéren történt. Az előadás x-edik percében az első sorban egy hölgynek megszólalt a mobiltelefonja. Nos igen, sajnos sokszor előfordul manapság, mondhatnánk, bár hadd tegyem rögtön hozzá: nem normális dolog, nem helyes, és borzasztóan zavaró. Engem, akár színházrajongóként, akár „színházcsinálóként” vagy színpadon álló emberként is rettenetesen zavar és felháborít minden esetben. A telefoncsörgést ez esetben a művésznő – hihetetlen önfegyelemmel és humorral – még el is ütötte egy apró poénnal: „Addig ezt megiszom” – mondta, és a kellékként a kezében tartott bögre italt elfogyasztotta, míg a hölgy kihalászta táskájából és kinyomta a telefont. Az előadás folytatódott, ám a hölgynek ismét megszólalt a mobilja – ekkor már a közönség is felszisszent. A hölgy a csörgő telefonnal felállt – ismétlem, az első sor majdnem közepéről – és kopogós cipőjében elhagyta a termet. Ekkor már bíztam benne, hogy nyugalmasan folytatódhat az előadás, de nem, a hölgy pár perc múlva visszatért, s kopogós cipőjében visszasétált a helyére. Újabb idő után ISMÉT megszólalt a mobilja!! S ezt sajnos már a koncentrációjában, művészi játékában megzavart művésznő sem tudta szó nélkül hagyni, megállt az előadásban és kiszólt a hölgynek, hogy ez felháborító, így nem lehet játszani, főként egy ilyen nehéz, drámai anyagot, s hogy ezzel az előadással vele még soha nem történt ilyen. A hölgy még ekkor mentegetőzni is próbált, de a közönség is egy emberként megkérte, hogy hagyja el a nézőteret. Én ezen a ponton minden bajai néző helyett is elsüllyedtem szégyenemben. Rettegve vártam, hogy hogyan tud az előadás folytatódni, és ezúton is mélyen fejet hajtok Pogány Judit hihetetlen szakmai alázata, profizmusa, lélekjelenléte előtt, hogy néhány perc után visszatalált az előadás hangulatába, lelkiállapotába, és csodálatosan végig játszotta a művet. (Megjegyzem, az eset után a hátsóbb sorokban még egy néző mobilja is csörögni kezdett – ezt már magam sem hittem el, és inkább nem is mondanék jelzőket, hogy mit gondoltam róla).
Sajnos nem tudom az illető hölgy nevét, annyit sikerült róla megtudnom, hogy régi színházbérletes. Szívesen felkeresném személyesen, de így marad ez a forma:

„Tisztelt” Hölgyem! Ön tegnap este mérhetetlenül felháborító tettével nemcsak egy nagynevű művész munkáját, hanem az egész közönség színházi élményét tette tönkre. Tettére nincs magyarázat. Én megértem, ha valakinek olyan halaszthatatlanul fontos dolga van, hogy telefonközelben kell lennie, de vannak erre az esetre kiváló megoldások:

– Lehalkítom a telefonomat!! Minden mai mobilkészülék képes rá. Azt még elfogadom, hogy véletlenül bekapcsolva marad (tegnap sajnos az itt vendégeskedő társulat nem mondta be előadás előtt, hogy a nézők kapcsolják ki készülékeiket – szomorú, de manapság ezt meg kell tenni), ám hogy háromszor is megcsörren, azt kikérem magamnak!;
– Amennyiben nem tudja kezelni telefonját, legyen szíves kérjem segítséget, akár nézőtársaitól, akár a közönségkísérőként ott dolgozó kollégáktól – jómagam is ilyen szoktam lenni, bármikor örömmel segítek akár az OFF gomb megtalálásában, akár a lenémításban;
– Ha valóban annyira fontos ügyről van szó, hogy ennyiszer hívják Önt telefonon – kérem, inkább tekintsen el az aznapi színházi élménytől, mert így Ön sem tud az előadásra koncentrálni, és többszáz embert is megakadályoz ebben.
– Személyes véleményem csupán: én egy ilyen esetben, ha egy ennyire komoly kamaraszínházi, drámai előadáson az első sorból bármilyen okból felállok és kimegyek (és a kamaraszínházi itt elég fontos jelző, hiszen kisebb a tér, sajnos minden mozgás, nesz, zörej hatványozottan zavaró a színész számára egy nagyszínházi előadáshoz képest), akkor utána nem megyek vissza ugyanoda, ismét zavart okozva, hanem leülök szép csendben valahol hátul…

Hölgyem, én még így soha nem háborodtam fel, nem is szokásom ilyen írásokat közölni, de ezt nem hagyhattam szó nélkül. Bízom benne, hogy Ön is érezte tette súlyát, bár miután távozott végleg a nézőtérről, azt már nem élhette át, hogy a művésznő és nézőtársai miként folytatták az estét. Számomra kis megnyugvást jelentett, hogy előadás után odamentem a művésznőhöz, az Ön helyében is bocsánatot kértem, és őszinte csodálattal és tisztelettel tapasztaltam, hogy Pogány Judit még ez a számára szerintem élete egyike legkellemetlenebb élménye után is milyen alázattal és higgadtan beszélgetett velem.

Miután hasonló mobiltelefonos, csipogó karórás, zörgőpapíros-cukros esetekkel gyakran találkozom színházi előadásokon, írásomat komoly megfontolásra és tovább gondolásra ajánlom minden színházba járó embernek.

Tisztelettel:
Ottmár Attila – néző, drámapedagógus, rendező, a Bajai Fiatalok Színházának művészeti vezetője